Tari Gábor PhD
Laokoónia
Többünkben, akik tanultak
művészettörténetet elevenen él a Laokoón szoborcsoport különleges kompozíciója,
melyben az egymásba fonódó formák egyedi, emlékezetes tér-formaélményt
teremtenek a görög szobrászaton belül is. Az egykori Képzőművészeti Főiskolán Cifka Péter tanár úrtól tanultunk
művészettörténetet, egyik legfontosabb saját tézise az volt, hogy a szobrok
viszonya a mozgáshoz mindig szoros kapcsolatot mutat az éppen aktuális társadalmi
formához, az ember szabadságfokához. A merev frontalitást, előírásosnak
tűnő lépő-állást társította az ókori despotikus államformához és a szabadon
választott kontraposztot a görög demokráciához. Ha tovább lépünk tanárúr gondolatain, a barokk extatikusan
csavarodó „linea serpentina”-ját, vagy a klasszicizmus rációtól
átitatott merev, kissé beállítottnak is ható mozgáskompozícióit is a korszelem
hasonló jellegzetes megnyilvánulásainak érezhetjük. Nem is beszélve a még
majdnem kortárs, Francis Bacon festményeinek kiüresedett geometrikus tereiről,
ahol identitásukat vesztő, bemozdult emberalakjai élik meg pillanatnyi, pusztán
biológiai létezésük végességét. Tehát az ábrázolt emberalak mozgása, a térrel
való viszonya mindig igen kifejező tartalom, ami akár korszellemmé, életérzéssé
is nőhet, de alakíthatja egyetlen művész magán-mitológiáját is.
A kígyó egy biomorfikus rácsba merevíti Laokoón és fiai heves, vergődő mozgását. Ám a rács, vagy fonódó szerkezet mint kompozíciós alaptípus kétértelmű is lehet. Egy szerelmespár összefonódása nem a bezártságot, inkább a védelmezést idézi fel bennünk. A kétértelműség viszont minden karakteres forma-tér konstellációban ott kísért, ahogy a fonatban, a rácsban is…
„Furcsa tömlöc ám az ének -rabja vagy, de mégse véd meg” énekli Dinnyés József „daltulajdonos” az egykori polbeat legendás alakja egyik vers megzenésítésében.
Több évtizede csiszolt és alakított jellegzetes fonódó kompozícióim képkeretre feszülő alakokkal valami hasonló térélményt fejeznek ki, mint a híres szoborcsoport. Csak az én Laokoóniámban nincs kígyó, maguk az emberi alakok alkotnak egy egymást szorongató, képtérbe-feszülő, rács-szerű helyzetet. Az alakok mozgása nem határozott, inkább félbe maradt, kényszeres, vagy sokszor akaratlan mozdulatokra - sodródásra, zuhanásra emlékeztet. Ijedt hátra hőkölésbe, egyensúly vesztésbe, vagy hanyatt esésbe merevedett. A figurák sokszor egymásra vetülnek, megérintik egymást, de nem tudjuk, hogy önszántukból -e, vagy valami kényszer folytán. Jó-e nekik együtt, vagy csak nem tudnak egymástól szabadulni? Uralkodó motívum legtöbbször két figura virtuális egymásra vetülése, ugyanis mindenki törekszik az egyedüllét elkerülésére. De ez sokszor nem közös koreográfia, inkább párhuzamos létezés, egymás felülírása, „átrajzolása” is lehet. Tekinthetők ezek a kétértelműségek amolyan korunk társadalmi kórképének is, hiszen sokszor ma sem érik el az emberek azt, amit a szabad, önfeledt mozgás öröme fejezhetne ki a művészetben… Lehet akár mekkora is a személyes szabadságfok, a tolerancia, mindig lesznek valakik, akiket ez éppen lebénít, vagy gátol és konfliktushelyzet keletkezik. Ha nem is fizikálisan, de mentálisan és a körülmények folytán a mai ember is képletesen gúzsba kötve táncol, millió dolog terheli és nyomasztja, a valóság korlátai és rácsai - jórészt éppen embertársaik -számos dologtól elzárják. Mindig van valaki más előttünk, de megmerevült pozíciónk sem biztos, helyettesíthetőek is vagyunk. A rácsok nem védenek, ahogy a költő is írja… Sokszor ma sem sikerül valakinek az, ami a másiknak igen, több évtizedes ismeretségek sem hoznak barátságot, vagy hasonló hosszúságú kapcsolatok foszlanak hirtelen semmivé. A valós, fizikálisan közös párkapcsolati mozdulatainkat is a kétértelműség és gyanakvás járja át, vagy sémába merevülnek. Pillanatokon belül idegenné válhat, aki tegnap még a legközelebbi testi kapcsolatba volt velünk…
Ezeket a kínos dolgokat talán képileg jól kifejezhetik az „ember-rácsok”… Ezek viszont flexibilis, hús-vér-rácsok, az elmozdulás, a változás lehetőségét is magukban hordozzák. Sokszor mintha külön-külön, de egymásba áttűnő fólián mozognának az alakok, a bénító magány helyett egy virtuális közösség azért van. A kompozíciós kísérletre, vagy épp a nézőre van bízva, hogy találunk-e a mozdulataik közt valami egymásra vonatkozót, ahol felcsillanhat a remény…A képek összhatásukban egyébként színben és festőiségükben is optimisták, nem akarnak szomorú, destruktív, vagy tragikus alaphangot megütni, inkább csak ott vannak az opciók között ezek a zöngék is. A kép alapélményét jelentő összefonódó figurák anatómikus támaszai és pántjai a könnyen ránkomló, vagy darabjaira hulló világmindenséget igyekeznek ideig óráig egyben tartani.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése