Tari Gábor PhD
Tés és idő a méretperspektívában
A „Distorsions” című képsorozathoz
Ismerős az az állítás, hogy a képtér egy festő számára mindig a világmindenséget jelenti. Ebben a sorozatban is a képkeretbe kapaszkodó alakok képletesen a térbeli létünk fizikális és lelki rácsait, korlátait fogalmazzák meg. A figurák itt nem a szivárványra feszülnek rá -Nagy László optimizmusával- csak a titokzatos téri végtelenre… A sok esetben igen absztrahált ember-alakokon, néhány vetett árnyékon, vagy tükörképen túl csak a végtelen üresség jelenik meg. Ez maga is szimbolikusan beszédes tény, soha nem zsánert, konkrét eseményt látunk -el kell gondolkodnunk. A teret az ember csak véges távolságokban érti, de a tér valójában - a mai tudásunk szerint végtelen. Az idővel fordított a helyzet, ez sajnos az ember számára véges, bár idős korban, optimistább emberek mégis azt hiszik, hogy számlálhatatlanul sok idejük van még hátra. Lehet mondani kis túlzással, hogy az időérzékelésünk végtelen, pedig a valódi időnk véges…Ennek a két végzetes ellentmondásnak az örök, újabb és újabb értelmezése a művészet egyik legnagyobb dilemmája.
A tér végtelenségére ebben az anyagban a figurák torzításával, a méretperspektíva felnagyításával és szabad többszörözésével kapunk választ. Mintha egy figurán belül több helyre is ránagyítanánk - más elemeinek mélyen a háttérbe mozdításával– kitágítva így a téri pozícionáltságot. A figurák tehát nem azért nyúlnak, vagy zömülnek meg, mert betegesen torzak, hanem mert a méretperspektíva felfokozása teszi ezt velük, ami a halszem-optika torzulásáig is elmehet. Akár két külön nézete is összeépülhet a ráközelítő nagyításoknak és kicsinyítéseknek. A mai világban képletesen megnőnek testünk határai, a technika segítségével relatív rövid idő alatt is nagy távolságokat tehetünk meg…Egyik lábunk még messze van, ahol pár órája nyaraltunk, a másik már itthon…De vannak olyan vélekedések is, hogy egyes testrészeink felnagyítása az azokhoz kötődő más és más pszichés karakterünk dominanciáját fejezheti ki. A legtöbb emberről elmondható, hogy személyiségének bizonyos szegmense kórosan felfokozott, vagy éppen csökevényes, akár pszichológus segítségét is igényelhetné – de ennek ellenére az illető nem tűnik betegnek, ön, vagy közveszélyesnek. Ezeknek a szokatlan formáknak és tartalmaknak a könnyebb megértése miatt összehasonlításképp jelenik meg André Kertész nagyszerű Distorsions képsorozata néhány opusa is az anyagban. Érdekes, ide kapcsolódó történet, hogy egyik szeretett és tisztelt mesterem Gerzson Pál biztatott elsőként arra egy szigligeti művésztelepi borozás alkalmával, hogy bánjak szabadabban az emberi alak arányaival. A huszonévesek egyszerűbb észjárásával ezt addig azért nem mertem megtenni, mert kicsit komikusnak éreztem volna a torzítást…Most már rájöttem, ennek több és gazdagabb jelentése is lehet és a valós arányok akár monotóniát is teremthetnek sokfigurás jeleneteken.
Az emberi idő végességére ebben az anyagban valami olyan mozgásképzettel kapunk választ, mint amikor egy eltalált, darabjaira hulló vadászrepülő kényszerített mozgását látjuk végtelennek tűnő lassított felvételen. Felfogásom szerint olyan pillanat megörökítése, kimerevítése akár örökkévalónak is hathat, ami nem a figura, vagy tárgy saját akaratából következett be és a mozdulat közben lett rögzítve. Pld egy hirtelen botlás, egyensúlyvesztés, elesés, vagy görcsbe rándulás jelképesen az idők végezetéig is folytatódhat, ami a valóságban egy ember egész hátralévő életét is befolyásolhatja. Legyünk optimisták, léteznek azért ilyen pozitív mozdulatok, kézfogások, szavak, szemvillanások, stb. is. Ezek az időérzékelésünk végtelenségét támogatják, ez lehet némi vigasz a mulandósággal szemben…
De van egy igen egyszerű magyarázat is a Distorsions sorozatom figuráinak megjelenésére. Nagy Gábor festőművész-mesterem egyszer még a főiskolán azt mondta, sok festőnek van egy saját figurája, ami különbözik másokétól, csak rá jellemző és amin keresztül elmondhatja gondolatait. A figura méretstruktúrájának szabad kezelése is egy eszköz, ami jellemzővé, egyedivé tudja tenni azt -egy újfajta, az akadémián és a tradíción átlépő emberkép létrehozásával. Hiszen az ember maga is változik az időben. A művészet központi témáját - az embert a művész mindig egy kicsit más, újra értelmezett, személyes formában tudja megmutatni és ennél talán nem is kell több. Picasso, Marino Marini, Modigliani, Giacometti, Kokoschka, Soutine, Bacon, de Kooning /és még sorolhatnánk tovább/ figuráit is mindig fel lehet ismerni, még akkor is ha konkrét modellt festettek…Mostanában ezt a témát „test-utópiák” kifejezéssel szokta illetni a fiatalabb generáció, ami nem is rossz kifejezés! Csak sokszor túl sok elem kerül be a ránk ömlő vizuális nívótlanságból -állásfoglalás nélkül - ezekbe a képi kísérletekbe, így a személyes stílus nem szól olyan kristálytisztán, ahogy a felsorolt régebbi művészeknél tapasztalható.
2023 09 24
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése